Gramophone Dreams #80: A Mobile Fidelity Electronics MasterPhono hangszedő illesztő egysége/előerősítője

Újságíró tanonc koromban a Stereophile magazinnál folyton olyan középkategóriás analóg eszközöket, készülékeket kerestem, amelyeket megkaparinthattam volna magamnak, amelyeket az általam készítendő készülékismertetők során később referenciaként használva kiegészíthetném az ugyancsak középszintű DeVore Fidelity Orangutan O/93 és Falcon LS3/5a hangsugárzóimat. Sokáig keresgettem ezeket az alapvető eleven hangzású, tiszta hangú, természetesen megszólaló cuccokat. A Stereophile 2014. októberi számában jelent meg az első készüléktesztem, amikor is a szürke Hammerith-festésű dobozba épített Sentec EQ11 hangszedő illesztő előerősítőjét ismertettem, amely hatféle, az előlapról bakelitgombokkal, Switchkraft kapcsolókkal kiválasztható ekvalizálási lehetőséggel bírt.

A Sentec tesztelésének idején három lemezjátszóm és mintegy 300 lemezem volt. Nem volt viszont hangszedő illesztő erősítőm, azt mindig kölcsönkértem valakitől és mindig arról ábrándoztam, hogy valamelyik haver előerősítője, vagy valamelyik éppen tesztelt készülék valahogy nálam maradhat és majd a továbbiakban referenciaként használhatom. A Sentec nyugalmat sugárzó, természetes hangú szerkezet volt, öröm volt használni, de a hangja nem volt annyira tiszta és fegyelmezett. Nem is voltam tőle igazán boldog és egészen 2016-ig tovább keresgéltem, amikor Art Dudley javasolta, hogy tegyek egy próbát a Tavish Design hat elektroncsővel megépített Adagio hangszedő illesztő egységével, amelyet azután a Listening #162 írásomban teszteltem.

A Tavish alapítójának és mérnökének, Scott Reynolds úrnak a jóváhagyásával Art rám bízta az Adagio tesztpéldányát. Egyből beleszerettem a professzionális eszközökre jellemző fekete előlapjába és a szürkére festett acél készülékházba. A hangzása kiegyensúlyozott, nem kifejezetten csöves és minden szinten kielégítő volt. Ráadásul az Adagio egyszerre két lemezjátszót is fogadni tudott, könnyen és gyorsan lehetett beállítani rajta a futóművek és a hangszedők paramétereit az előlapra szerelt kapcsolók segítségével. Hét évig maradt a rendszeremben. Ez egy tesztelő esetében már egy örökkévalóságnak számít!

A kényelmesen és gyorsan beállítható készülék kapcsán alakult ki az a véleményem, hogy a hátlapra, vagy a készülék fedlapjába rejtett egérzongoraszerű billenőkapcsolós, nehezen elérhető kezelőszervekkel ellátott készülékek csak amolyan „turista-osztályú szerkezetek” a szememben. Az Adagio nyitott ablakot számomra az üzletemberek számára kitalált business class világára.

A most ismertetett Mobile Fidelity Electronics 5.999 dollárba kerülő MasterPhono MM/MC hangszedő illesztő egységét először az AXPONA 2023 kiállításon láttam. Ahogyan az várható volt, a piros-narancssárga fények a mutatós előlapi szintjelző műszereken rögtön megragadták a figyelmem. De ugyanilyen hatással voltak rám a készülék fa oldallapjai is – de a legjobban mégis a MasterPhono előlapján található sokféle beállító, finomhangoló kezelőszerv nyűgözött le igazán, amikor megkaptam tesztelésre a készüléket.

A MasterPhono (1-es lábjegyzet) mérete 17" × 3,5" × 15,75", a tömege 15 font. Az előlapján az első gombbal az erősítési tényező választható meg az alábbi értékek közül: 40 dB, 50 dB, 60 dB, vagy 70 dB. A második gombbal a 10 (!) lehetséges MC terhelő ellenállási érték közül választhatunk az alábbi sorrendben: 15, 30, 50, 75, 100, 500, 1 k, 10 k, 47 kohm, vagy "OPT," amely állásban a felhasználó az RCA csatlakozóba épített ellenállás csatlakoztatásával egyedi terhelőellenállás értéket határozhat meg. A mono üzemmódválasztó és a kijelző megvilágításának erősségét szabályozó gombok között megbúvó gombbal egy alulvágó/szubszonikus szűrőt kapcsolhatunk be, vagy ki.

A MasterPhono készülék kettő, egymáshoz csavarokkal rögzített készülékházba van építve. Az elülső doboz tartalmazza a tápegységet és a vezérlő elektronikát, míg a második dobozba az audió erősítőt és a passzív RIAA szűrőket építették. A két doboz összekötő eleme a két fa oldallemez, valamint három, elektromosan vezető árnyékolt idom. A MoFi tervezőmérnöke, Peter Madnick az alábbiakat írta egy e-mail üzenetben: „A Master Phono elülső dobozába építettük az elektromos zajokat is keltő szerkezeti elemeket, míg a hátsó dobozban az analóg forrásjelek feldolgozása folyik.

„Az elülső dobozban van a mikrovezérlő kártya és a fő tápegység. A hátsó, hőmérsékletszabályozott és árnyékolt réz doboz rejti az audió elektronikát, a diszkrét JFET erősítőt és a passzív RIAA illesztő egységet.

A fő tápegység fontos része egy aprócska 5 voltos váltóáramú-egyenáramú ’életben tartó’ modul, ami tápfeszültséggel látja el a mikrovezérlőt, amikor ON állásban van a készülék hátlapján lévő hálózati főkapcsoló és ugyancsak ez a kis tápegység működteti a kapcsolóreléket, amikor szükség van rájuk."

Peter láthatóan elégedett a „kapcsolórelék” működésével, éppen ezért megkértem, hogy beszéljen róluk egy kicsit bővebben. „Alapvetően kétféle elektromágneses relét ismerünk. A leggyakrabban használt az úgynevezett monostabil típusú, ami azt jelenti, hogy van egy előnyben részesített alapállapotuk (legyen ez a NYITOTT állás) és amikor áramot adunk az energizáló tekercsre, az meghúzza a kapcsolórugót és ezzel lezárja az áram útját. Ahhoz, hogy zárva is maradjon, folyamatosan áram alatt kell lennie a meghúzó tekercsnek, vagyis a relé folyamatosan áramot vesz fel, hogy ellen tudjon tartani a rugóerőnek, amely nyitni szeretné az áramkört és ezért nevezzük ezeket az eszközöket nem reteszelő reléknek. A másik fajta relék az úgynevezett kettős stabil relék. Én is ezt a típusú relét használom a készülékeimben, mivel ezeknek a NYITOTT és a ZÁRT állapota is mechanikus zárral (retesszel) biztosított, ami az adott pozcióban tartja a relét. Csak akkor vesznek fel áramot, amikor állapotot kell változtatniuk, vagyis a másik reteszelési állapotba kell billenie a retesznek. Nincs tehát szükség folyamatos áramfelvételre az adott reteszelési állapot fenntartásához.”

Jeleztem Péternek, hogy nem gondoltam volna, hogy relékre, vagy mikroprocesszorokra lene szükség a hangszedő illesztő erősítőkben, sokkal fontosabbnak vélnék gy igazán csendes, tökéletesen szabályozott tápegységet. Kértem, hogy erről is beszéljünk, „A készülék fő tápfeszültségét kettő 24 voltos egyenirányító egység biztosítja. A kimenetét egy fojtótekerccsel szűrjük, majd egy kondenzátorszűrő finomítja tovább a tápfeszültséget, amely ezután egy pár 22 voltos előszabályozó egységre kerül, mielőtt áthaladna a két összekapcsolt doboz között lévő árnyékolt csövön, hogy a hátsó dobozba épített audió elektronikához jusson. A szabályozó áramkörökben csak audió minősítésű, alacsony ESR értékű kondenzátorokat használunk, amelyek kerőlőútjában vékonyfilm kondenzátorokat használunk.

"A készülékben összesen 26 aktív rápfeszültség biztosító egységet használunk az audió áramkörök tápellátására, amely csaknem tökéletesen zajmentes működést biztosít. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehetne még ennél is csendesebbé tenné a szerkezetet.”

A készülék kezelése és beállítása

A MasterPhono gombjai és a hálózati főkapcsólója azt az érzetet keltik, mintha úsznának, lebegnének, nem érezzük a mechanikus kapcsolóhatást a használatuk során. Bemenetváltáskor, a terhelő ellenállás, vagy az erősítési tényező beállításakor az az érzésem volt, hogy bár elvégzik az adott feladatot, mintha semmihez sem érnének hozzá, nincs mechanikus visszajelzés. Nem koppannak, nem kattannak, semmi sem jelzi, hogy a következő állásba váltottak volna. Helyette egy pillanat múlva egy fényjelzés jelenik meg az új értéket jelezve. Eleinte zavart ez a visszajelzés nélküli művelet, de egy idő után hozzászoktam és már nem éreztem kellemetlennek.

A piros-narancs színben világító kijelző fénye egy pillant alatt kioltható, ha megnyomjuk a Meter, vagy a Light gombot a szépen megmunkált, mívesen kidolgozott alumínium távvezérlőn, amelyen a készülék előlapján is megtalálható kezelőszerveket látjuk viszont.

A kezelési utasítás nem tesz említést róla, de a Meter gombnak egy másik funkciója is van, amit ritkán látunk más eszközön ebben az árkategóriában. A gombot megnyomva és pár másodpercre nyomva tartva elkezd villogni az INPUT 1 bemenetjelző lámpa. Ilyenkor a TEST MODE 1 teszt üzemmódra vált a készülék, amikor is az Analogue Productions által nemrégiben újra kiadott Ultimate Analogue Test LP (AAPT1) tesztlemez első oldalának 1. felvételén található 1 kHz-es mérőjelet hallgatva kalibrálhatjuk a kijelzőt. Így pontosan beállíthatjuk a „0 dB”-es szintet.

A Meter gombot ismét megnyomva és nyomvatartva a TEST MODE 2 tesztüzemmódra vált a készülék. Itt az AAPT1 lemez 4. felvételén található -20 dB-es, 1 kHz-es mérőjel segítségével megfigyelhetjük, hogy mi történik, ha a teszt során a készülék elektromosan kivonja a jobb csatorna jelét a bal csatornából és a művelet eredményét mutatja a kijelzőn. Madnick szerint ez elsősorban a tűmerőlegesség beállításánál nyújthat segítséget és ebben igaza is lehet. Úgy kell beállítani a hangszedőt/hangkart, hogy a lehető legkisebb értéket mutassa a műszer.

A tesztben említett mindegyik hangszedővel kipróbáltam a TEST MODE 2 üzemmódot és jól működött. De még ennél is jobb módszer az (legalábbis így mondták nekem), ha az AP lemez 2. és 3. felvételén található 1 kHz-es jellel ellenőrizzük az áthallást egy oszcilloszkóppal, vagy ahogyan én is tettem, a Musical Surroundings Fozgometer eszközével, amely az azimutot a modulálalatlan és a modulált csatornák hangzását egybevetve ellenőrzi. A két módszer ugyanazt a célt szolgálja és mindkét módszerrel kényelmesen be tudjuk állítani a tűmerőlegességet. Nekem mindazonáltal a Fozgometer V2 tűbiztos ismételhetősége tetszik jobban. Viszont az is igaz, hogy ha még sohasem foglalkozott az azimutállítással, akkor a MasterPhono kiváló lehetőséget ad arra, hogy erre a fontos beállításra is ügyeljen.

A Meter gombot még egyszer megnyomva a készülék a TEST MODE 3, azaz a harmadik teszt üzemmódra vált. „Ez az üzemmód egyelőre még nincs meghatározva” írja a kezelési utasítás, „de egy későbbi időpontban egy programmódosítással funkciót kaphat.” A gombot negyedszer is megnyomva normál üzemmódra vált a MasterPhono készülék.

A legjobban az előlapról kiválasztható három bemenetet szerettem a MasterPhono készüléken: Az első egy RCA aszimmetrikus, a második egy szimmetrikus XLR, a harmadik pedig transzimpedancia (áramvezérelt) bemenet, amely aszimmetrikus és szimmetrikus változatban egyaránt rendelkezésre áll.

A készüléket hallgatva

Ne várjon tőlem magyarázatot, hogy miért, de a félvezetős MasterPhono az első bekapcsolása utáni három napon át kissé színezetlenül, laposan, unalmasan szólt, ugyanúgy, mint a múlt hónapban ezen a felületen általam tesztelt elektroncsöves PrimaLuna EVO 100 hangszedő illesztő egység tette. Amikor azután magára talált a készülék, szokatlanul hangsúlyos dinamikai kontraszttal szólaltatta meg Bartók Szonáta két zongorára és ütőshangszerekre felvételét Tristan Fry és James Holland zongoraművészek előadásában (White label LP, London CS 6583), amit számos sokkolóan jó hangzásélmény követett.

Ezt az izgalmas darabot az EMT JSD6 mozgótekercses hangszedőjével játszottam le 500 ohmos lezárással. A hangszedő az EMT új, Cardas Clear Beyond hangkarkábelével szerelt 912-es modell volt. A hangzás minden árnyalástól mentes, nagyszerű teret felrajzoló volt –a tranzisztoros készüléktől megszokottnál sokkal nyitottabb, legalább 20 %-kal mélyebb és magasabb volt hátul a színpad, mint amit a csöves PrimaLuna EVO 100 rajzolt fel. Mennydörgésszerű és villámgyors mélyeket hallottam. Bartók nagy dobokat használt, kisméretű dobok kíséretében, a készülék tökéletesen adta vissza ezt a kontrasztot. A közelmikrofonozott zongorák hangja a gyors részleteknél úgy szólt, mint ahogyan a prérin a vihar szokott tombolni.

A MasterPhono készülékkel hallgatva ez a vad, szédítően jó zenemű azt az érzetet keltette bennem, mintha én vertem volna a zongora billentyűit olyan elemi erővel, mint ahogyan a zene szólt. A kitartott zongorahangok és a lüktető dobolás testesen, közvetlenül előttem szóltak, legalábbis így hallottam a Heretic AD614 hangsugárzóimon. Az ütős hangszerek tranziensei természetesen élesen szólaltak meg, drámaian ütősen, de sohasem nyersen, túlhangsúlyozottan, vagy komprimáltan. De ez a Bartók szonáta nem lebegett vele olyan szabadon a térben és nem is volt annyira gazdag a hangszínekben, mint amikor a PrimaLuna EVO 100 volt a rendszerbe kötve, de kétségtelenül dinamikusabb és drámaibb volt a MasterPhono hangzása, mint a csöves készüléken hallgatva.

A Bartók szonátát a MasterPhono illesztő erősítővel hallgatva szinte fékezhetetlen erőt, energiát sugallva és bámulatosan tisztán szólalt meg a darab, de ez az erő semmi sem volt ahoz képest, amit a készülék akkor produkált, amikor Georg Muffat Apparatus Musico-Organisticus tokkátáit hallgattam René Saorgin előadásában, aki a Provance-i Malaucene-ben található történelmi nagyorgonán adta elő ezeket a műveket (Harmonia Mundi France HMU 966/967). Ez a lemez a szobámat átlagosan 100 dB-es, de sokszor annál magasabb hangnyomással energizálta (2 méterről mérve, C súlyozással), a csúcsérték 112 dB volt, de ezzel együtt teljesen megnyugtatóan, üdítően hangzott (legalább 10 dB-lel halkabbnak hatott. Megmértem a hangnyomást a hangnyomásmérőmmel, mert az alsó orgonasípok határozottan megmozgatták (az egyébként könnyen megmozduló) padlómat és kíváncsi voltam ara, hogy ez milyen hangnyomáson tud megtörténni. A hangos orgonamuzsika hatására könnyen libabőrössé válhat az ember, de csak akkor, ha nem érezzük túl hangosnak a zenét. Az EMT-MasterPhono együttessel nem zavart a hatalmas hangnyomás.

Régen volt már, hogy valami annyira magával ragadott, mint ez a négy lemezoldalas Georg Muffat toccata-szett. Előtte egy hónapot a Prima Luna 10 csöves EVO 100-as készülékével töltöttem és most nagyon kíváncsi voltam arra, hogy el tud-e csábítani a félvezetős MasterPhono tranzisztoros –kemény, felszínes, szürke- hangja, de nem igazán tudott. A készülék hangja valahol a kemény és a lágy, a száraz és érzelemdús, a hideg és a meleg hangzás közötti vékony mezsgyén billegett és nagyjából úgy 10 %-ban az érzelemdús és meleg hangzás fele billent a legjobb teres felvételeknél. A készülék semmiképpen, a legcsekélyebb mértékben sem tompította a teremvisszhangot, vagy szűkítette a színpadteret. Olyan jól szólt, hogy tudatosan azért nem vágytam vissza arra a csöves hangzásra, amit ez a készülék nem tudott szállítani.

Az ezer dolláros Lencoval hallgatva

Az utángyártott alumínium fejtartó papucsba szerelt műanyag házas Denon DL-103 hangszedővel ellátott, de egyébként nem sokat használt Lenco L75-ös lemezjátszóm talán ha 1.000 dollárt érhet a használt készülékek piacán. Épp emiatt neveztem el a szerkezetet az „ezer dolcsis Lenco”-nak. Azért próbára tettem, hogy mennyi élvezetet tud kikapirgálni a fekete lemezek barázdáiból. De azt nem tudom megmondani, hogy miért nem jajveszékel a kritikus gondolkodásom ezt látva/hallva és próbálkozom újra meg újra ezzel a szerkezettel. A MasterPhono illesztő egységgel összekapcsolva a DL-103 érzésem szerint felnagyította, intenzívebbé tette a tempó- és a hangnemváltásokat –ami egyébként látványos is lehet-, de ugyanakkor értelmetlenül rámenőssé tette a lemezek hangzását.

Ugyanezt a felvételt előbb a 8.395 dolláros, az EMT (DIN csatlakozóval együtt 6.500 dollárba kerülő EMT 912-es karral szerelt és a a 18.000 dollárba kerülő JSD6-os hangszedővel ellátott) Dr. Feickert Blackbird lemezjátszón hallgatva, majd rögtön ezután visszaválta az ezer dolláros Lencora kiváló alkalmat nyújtott a közvetlen összehasonlításra. Persze itt nagyon nem arról volt szó, hogy melyik a jobb rendszer, melyik kombináció kerül közelebb az elképzelt ideális hangzáshoz. Sokkal inkább azért tettem, hogy érezzem a próba örömét. Mint amikor egy modern Porschéból átül az ember egy felújított 356-os Porschéba.

Az induláshoz 500 ohmmal terheltem be a DL-103-ast és az egyik leggyakrabban hallgatott albumomat, Ali Akbar Khan Bangla Desh (LP, Connoisseur Society CS-2042) lemezét tettem fel. A megszólaló hang olyan természetes és nagy energiával vibráló volt, hogy meg is kérdeztem magamtól, mitől tudott Ali Akbar Khan olyan látványosan energikusabban megszólalni a Lencón, mint a Feikert-lemezjátszón? Hogyan tudta a Lenco egyszerű karja és a műanyag házas Denon hangszedője lealázni az EMT tovább finomított és igencsak dinamikus 912-es hangkarjával és a JSD6-os hangszedővel felvértezett Feikert futóművet?

Először is arra lettem figyelmes, hogy amikor a nagyfelbontású JSD6-ról a kevésbé részletező, kevésbé dinamikus, de földelt DL-103-ra váltottam át, akkor egészen más nézőpontból ítélhettem meg az éppen hallgatott lemezt. A 103-assal Akbar Khan sarodjának visszhangjai és harmonikusai tömörebb, dögösebb alapokat kaptak. A Lenco-103-MasterPhono kombó a "Raga Bhim Palashree" felvételt éltető ritmusképleteket, zenekari alapot valósnak tűnő élettel töltötte meg, amitől teljesen kiakadtam és a rendszer igen hamar egy pulzáló, űtőshangszerek által erősen megtámogatott delíriumba ringatott.

Fogalmam sincs, hogy miért, de a PrimaLuna EVO 100-as illesztő erősítőt használva a DL-103-ast radikálisan, 50 ohmos lezáró ellenállással terheltem be, míg a MasterPhono esetében 100, vagy 500 ohmos terhelő ellenállásal kaptam a legtermészetesebb és legkevésbé manipulált hangzást.

A Dynavector XX2 MKII hangszedőjével

Amikor az első Dr. Feickert Blackbird történetemet írtam a Gramophone Dreams #25 számában, nem tettem említést arról, hogy a hátsó hangkar fogadó helye csak 9”-es hangkarokhoz használható, vagyis ott csak olyan hangkarok szerelhetőek fel, amelyek központi orsó és csapágytávolsága 205 és 240 mm között van. A teszthez használni kívánt 10,5”-es Schick hangkar csapágyorsószár közötti távolsága 270 mm, vagyis ezt itt nem tudtam használni. Azután észrevettem, hogy a Schick hangkar gallérja erősen hasonlít a 9”-es Sorane/Abis SA-1.2 hangkarom hangkar gallérjára. Leginkább tapasztalatszerzés céljából tehát a Sorane hangkart szereltem fel és egy 2.150 dollárba kerülő Dynavector XX2 MKII mozgótekercses hangszedőt építettem bele. Azért választottam a Dynavectort, mert sokat használtam, jól ismerem a hangját és előre tudtam, hogy életteli a megszólalása és akár áramgenerátoros, akár feszültséggenerátoros erősítőkkel egyaránt jól szól. A legelső, amit egy mozgótekercses hangszedő beszerelésénél megfigyelek, az a dinamikus letapogatási képessége. A magashangok részletgazdagása, a magas frekvenciás tartományban is jó térleképezés és a felvételek közötti mély csend jelzi azt, ha az 5 kHz-es tartomány felett is tökéletesen követi a tű a barázda görbületeit.

Egy teljes zenekar magasfrekvenciás energiája harmonikus összhangját tekintve meglehetősen összetett, de ugyanakkor igen erőteljes is. Ez a barázdákban megbúvó nagy energia a normális körülmények között jól viselkedő hanglemeztűt arra kényszerítheti, hogy elkezdjen a barázdában ugrálni és csúszni, amitől persze grízes, nyers lesz a reprodukált zene. 100 ohmos lezáró ellenállással a Dynavector XX2 hangzása lágy, csendes és folytonos volt, mintha bármilyen zene lejátszásához tökéletesen csillapított lett volna. Amikor a MasterPhono készülékre kapcsolva Ravel zongorára és nagyzenekarra írt G-dúr versenyét játszottam le a Les Deux Concertos pour Piano lemezről Samson François és az André Cluytens vezényelte Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire előadásában (LP, HMV France C 069-10867), elsősorban a magasfrekvenciás tartomány megszólaltatásának pontosságára, az apró részletek és a felső három oktávban a levegő visszhanghatásaira figyeltem. A Dynavector XX2 és a MoFi Master Phono tolmácsolásában kövéren, testesen zenélt az Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire, mindegyik hangszert, vagy hangszercsoportot tökéletesen leképezte. A középtartomány egy árnyalatnyit fényesebb volt a kelleténél. Francios zongorajátéka figyelemreméltóen erőteljes és harmonikus volt. A magasfrekvenciás hangok traszparensebbek voltak a szokásosnál (egy kicsit túlfényezetteknek is tűntek), míg a középtartomány a legjobb elektrosztatikus fejhallgatókra jellemző pontossággal és részletgazdagsággal szólalt meg. Ravel Concerto en Sol Majeur műve erőteljesen és tökéletes összhangban csendült fel a rendszeren.

Mindez egy feszültséggenerátoros erősítőn.

Áramgenerátoros erősítővel

A Dynavector agyondícsért XX2 hangszedőjében egy line-contact tű lakik tömör boron tűszárra illesztve, a tűszár végén pedig egy réztekercs mozog egy Alnico-5 mágnes mágneses terében. A tekercs ellenállása a specifikáció szerint 6 ohm, ami a papírforma szerint ideális érték egy transzimpedancia/áramgenerátor elv alapján dolgozó hangszedő illesztő erősítő számára. Sokat használtam az XX2-t a Sutherland Engineering SUTZ transzimpedancia erősítő jellegű illesztő egységével. A hangszedő ezzel az illesztővel/előerősítővel mindig élő, eleven, transzparens, élettel teli hangzást biztosított.

Az áramgenerátoros mozgótekercses hangszedő rendszerekkel 2016-ban kezdtem kísérletezgetni. Az első próbálkozásom a Dynavector P75 Mk.3 "Phono Enhancer" áramgenerátoros illesztő egysége volt, hozzá a Dyna-vector 20X2 MC hangszedőt használtam. Akkor még nem értettem igazán, hogy elektromosan és a hangzásminőséget illetően mit is csinál a transzimpedancia erősítő. Akkor világosodtam csak meg, amikor alkalmam volt hosszasan hallgatni Ron Sutherland Little Loco transzimpedancia alapú hangszedő illesztő egységét és arra jöttem rá, hogy egyes hangszedők esetében az áramgenerátoros működés érezhetően javítja azerősen modulált barázdás lemezek kiolvasási minőségét, sötétebb tónusú, csendesebb, transzparensebb, jobb térleképezésű lesz a hangzás. Legalábbis ez volt az én tapasztalatom és úgy látom, hogy az nagyjából egyezik is azzal, ahogyan mások látják az áramgenerátoros hangszedő illesztő egységek működését. Kicsit kekeckedve azt is mondhatnám, hogy a Dynavector 20X2 és XX2 rövidre zárt mozgótekercses hangszedői igencsak hasonlóképpen szólnak, mint a DS Audio fotooptikai hangszedői, vagy a Grado alacsony kimenő szintű Aeon3 és Epoch3 mozgóvasas hangszedői – mindegyik esetében a sejtelmesen fekete csendből csendül fel a zene.

Ravel Concerto en Sol Majeur felvételét Samson François előadásában ismét, de most a MasterPhono áramgenerátoros RCA bemenetén keresztül meghallgatva, teljesen eltünt az a kis fedettség, amit a feszültséggenerátoros módban a legfelsőbb oktávokban hallani véltem. Ami visznt megmaradt, sőt még javult is egy kicsit, az az XX2 dinamikája volt. Kristálytiszta transzparencia, félelmetes dinamika, sokkolóan jó hangzás.

A MasterPhono áramgenerátoros bemenetén keresztül az XX2 elsősorban a középtartományban kápráztatott el a zene szövetének és a legfinomabb dinamikai árnyalatok mérnöki pontosságú visszaadásával. Így hallgatva a zenét önkéntelenül is mozogni kezd az ember keze-lába. Az egyéb területeken viszont nem tudott versenyre kelni Ron Sutherland SUTZ transzimpedancia alapú hangszedő illesztő erősítőjével.

A Sutherland Engineering 3.800 dolláros SUTZ transzimpedancia hangszedő illesztő egysége nem végez RIAA korrekciót; így inkább egy transzformátor nélküli, de a transzformátoros MC jelkimenet erősítő készülékek tulajdonságaival redelkező szerkezetként viselkedik. Ezt a SUTZ egységet a MasterPhono feszültséggenerátoros bemenetére kapcsolva és 40 dB-es erősítési tényezőt, valamint 47 kiloohmos terhelő ellenállást választva –vagyis így a Master Phono illesztőt mozgó mágneses hangszedő illesztőként használva még tisztább lett a hangzás, látványosan javult a transzparencia, felszabadultabb, erőteljesebb lett a megszólalás dinamikája és nagy hangerőn járatva rendesen megrázta a rendszer az egyébként is könnyen megremegtethető padlómat.

De érdemes így is tekinteni erre a MoFi–Sutherland párbajra: A MasterPhono áramgenerátoros üzemmódja csak egy a sok lehetőség közül. A sok lehetőség fenntartásához energia és viszonylag nagy készülékház szükséges és ebből adódóan nem is tud olcsó lenni a készülék. A Sutherland Engineering SUTZ illesztő egysége csak áramgenerátoros üzemmódot kínál, ez a raison d'être, vagyis a készülék működési elve. A transzimpedancia elven működő erősítő egysége került csak pénzbe, csak ez igényel energiát és ez tölti ki a készülékház teljes terét.

A MoFi MasterTracker lemezjátszójával

Nyugodtan tekinthetnek a mozgómágneses/mozgóvasas hangszedők igaz barátjának. Szerintem sokkal kevésbé görcsösen, okosabban dolgoznak és zeneibb a megszólalásuk, mint a mozgótekercses hangszedőké. Úgy vélem, hogy azok sokkal több felcicomázott HiFi jelleget adnak a zenéhez, számomra nem az a hang jelenti az oldott hangulatú, álomszerű zeneélvezetet. A mozgótekercses hangszedőkkel szemben a kedvenc Grado, AudioTechnica és Goldring mozgómágneses hangszedőim csendesebben, szervesebben, gördülékenyebben zenélnek és ezek hangja áll legközelebb a mágnesszalagon rögzített hanghoz.

Mindezt szem előtt tartva zárom úgy ezt a fejezetet, hogy időközben igazi MoFi-hívővé váltam. A MoFi Gramophone Dreams #20 számában általam tesztelt „okos” hangszedőjét, a 799 dolláros MasterTracker modellt szereltem a papucsra. Én neveztem el "okos"-nak, nem a MoFi. Azért, mert jól átgondolt tervek alapján megépített termék, amely élettel telien és erősen fókuszáltan szól. Meg azért is, mert szerintem a világ legjobb cserélhető tűvédőjével van felszerelve.

Az egyik lemez, amelyet elsőként játszottam le a MasterTracker hangszedővel az Pharoah Sanders eredetileg az India Navigation által kiadott klasszikus 1977-es Pharoah albumának egy nemrégiben megjelent, újrakevert, luxuscsomagolásba öltöztetett újrakiadása volt, most Luaka Bop címkével (LP, 6 80899 8008-1-5). Ez a művész rajongótábora számára készült kétlemezes változat második lemeze Sanders mesterművének, a "Harvest Time" felvételnek két teljesen eltérő élő változatát tartalmazza. Ezek a korábban soha ki nem adott felvételek a Pharoah 1977. nyarán tett európai koncertkörútján készültek. A lemez alapos betekintést nyújt annak a művésznek a világába, amelyet mindig szerettem volna közelebbről megismerni. A "Harvest Time" három felvétele egymástól teljesen eltérő hangulatú, de a magja változatlan. Érdekes módja annak, hogy a három változatot hallgatva ritka betekintést nyerhessünk egy hiteles költőzseni kreatív gondolatvilágába.

A MasterPhono illesztő egységgel hallgatva a MoFi MasterTracker hangszedő mindhárom változatot felszabadultan, csillogóan, de mégis sötét, mélyen csendes háttérből elővarázsolva szólaltatta meg, hangzásban, a zene szövetében végig azonos jelleggel, Sanders úr igéző énekhangját mindvégig megőrizve. Valahányszor csak azért váltottam át mozgómágneses hangszedőről mozgótekercsesre, hogy élvezhesem azok szikrázó, dinamikus életerejét és azokat a finom tranzienseket, amelyeket sajnos csak a mozgótekercses hangszedők tudnak elővarázsolni. Viszont a Master Tracker MM a MasterPhono illesztő előerősítővel nagyon közel állt ehhez az élményhez: virtuóz módon szólaltatta meg a tranzienseket, szikrázóan izgatóan és fénnyel, ragyogással telve varázsolta elém a lemez barázdáiba faragott előadást.

Készen áll a business class utazásra?

Amennyiben néhény ezer dollárt tudott szánni a lemezjátszójára és a hangszedője is ezer dollár feletti lehet, a MoFi MasterPhono a hetedik audiofil mennyországba repítheti. Számomra, a tesztelő számára hozta mondazt, amire vágytam: Életteli, magával ragadó előadás, tiszta, rendezett, üdítő és természetes hangzás. Egy igazi közepes árszínvonalú, felhasználóbarát hangszedő illesztő erősítő, amelyet meleg szívvel ajánlhatok és biztos vagyok benne, hogy csak élvezetet fog nyújtani.