A MoFi vágógépeinek tervezőjétől származó ötletek alapján született meg az Ultra Phono (és a StudioPhono) a megfizethető árú MoFi lemezjátszók értékes kiegészítő elemeiként.

A tesztet készítette: Ken Kessler A méréseket Paul Miller végezte

Az analóg aranykorának közepén járnánk? Amennyiben visszatért az analóg feketelemezek világába, vagy éppen most készül felfedezni azt, akkor minden bizonnyal igaz ez a felvetés. A Mobile Fidelity UltraPhono készüléke ragyogó példa arra, hogy mire képes az ipar, ha ihletet kapott: Frappáns választ adott a hangszedő illesztő eszközök iránt egyre növekvő vásárlói igényekre, hogy az eszköz segítségével képesek legyenek a bő 30 éves CD-uralom alatt a hangszedő jelek fogadására alkalmas fokozat nélkül készült integrált erősítők a hagyományos hanglemezek hangszedőiből érkező jelek feldolgozására. A 499 fontos (angliai) árával talán nem feltétlenül a fekete lemezek világába bekukucskáló kispénzű kíváncsiskodók egyre növekvő száma a megcélzott célcsoport, de nem is sokkolóan drága ahhoz, hogy a kiváló hangzást kereső új vagy régi analóg zenebarátok ne engedhessék meg maguknak.

A hangszedő jel illesztése/feldolgozása nem túl egyszerű feladat, nem csak arról van szó, hogy valahogyan fogadni tudja a hangszedőről érkező jeleket a csak vonalbemenettel rendelkező erősítő. A feladat ennél sokkal összetettebb. Ugyanakkor a piac egyszerű. olcsó megoldásokat keres. Az amazon.co.uk kínálatában már 15 angol fontért is lehet vásárolni RIAA illesztő egységet. A teszt szerzője több ilyen olcsó szerkezetet is kipróbált és bár kétségtelenül olcsónak és lejátszhatóvá teszik a hanglemezeket a lemezjátszó jeleinek fogadására fel nem készített eszközökön, egyikük sem hozza azt a színvonalat, amelyet mondjuk egy Pro-Ject, NAD, Rega, Cambridge vagy most már a MoFi cégtől joggal elvárhatunk.

ERŐSÍTÉSI TÉNYEZŐ, BEÁLLÍTÁS, ILLESZTÉS

Az UltraPhono pontosan azt nyújtja, amire gondol, amikor egy hangszedő illesztő fokozat nélküli rendszert szeretne a hanglemezek lejátszására alkalmassá tenni: A tetszetős 100 x 30 x 170 mm-es fém dobozba épített szerkezet tetején egy hangerő szabályozó, a bekapcsolást jelző LED lámpa, mono üzemmód választó gomb és a már nem hallható hangok kiszűrésére alkalmas szűrő kapcsológombja található.

Az előlapon egy 6,3 mm-es sztereó jack aljzat fogadja a fejhallgatót, a hátlapon aranyozott RCA aljzatok fogadják a hangszedő jeleket és adják ki a vonalszintű jeleket. Itt található a földelő pont és egy több tüskés aljzat is, amelyhez a hálózati adapter csatlakoztatható.

A kis készüléket megfordítva a hátlapján rögtön szembetűnik, hogy komoly szerkezetről van szó. Egy 5 x 30 mm-es mélyedésben egy tucat apró DIP-kapcsoló segítségével állítható be, hogy MM vagy MC hangszedő jelet fogadjon-e a készülék, itt állítható be kilenc érték közül a kívánt impedancia és négy erősítési tényező érték közül választhatunk. a beállításokat a hátlapra ragasztott táblázatból olvashatjuk ki [lásd a lenti harmadik képen], így nem kell a használati utasítást lapozgatnia – mi tagadás, okos ötlet a gyártótól!

Ez a sokrétű beállítási lehetőség messze több mint amennyit egy akár ötször ennyibe kerülő csúcskategóriás hangszedő illesztő egységen találunk. Persze nem állítom, hogy az ilyen aprólékos beállítási lehetőség nélküli eszköz nem lehet elég jó – sőt tucatnyi csúcsminőségű készüléket tudnék említeni, amelyeken alig van beállítási lehetőség, mégis nagyszerű a hangzásuk. De hagyjuk ezt, hiszen nem így kell meggyőznünk az alacsony költségvetésből gazdálkodó zenehallgatót, hogy sokat kapott a pénzéért.

Amit ehelyett ki kell találnom, az az, hogy megér-e ez a kis doboz 200 fonttal többet, mint a hasonlóan tetszetős köntösbe csomagolt StudioPhono, azt is figyelembe véve, hogy fejhallgató kimenete is van.

ELSŐ OSZTÁLYÚ ALKATRÉSZEK

A MoFi szerint az UltraPhono általában jobb hangzásteljesítményt nyújt, mint a Studio Phono, mert a gyártásához használt alkatrészek révén az MC hangszedő hangzásvilágához közeli élményt nyújt. A MoFi azt is elárulta, hogy az UltraPhono a válogatottan kiváló alkatrészeknek köszönhetően csendesebb is, eredményeként pedig a hangzása semlegesebb, természetesebb mint a melegebb hangú Studio Phono lemezjátszóé, mélyebb, szélesebb a színpadképe és jobb a térleképezése. Ez hétköznapi nyelvre fordítva annyit tesz ki – és ezt a két készülék aprólékos tesztelése során magam is így tapasztaltam –, hogy az UltraPhono az analitikusabb, részletezőbb a kettő közül. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az Ultra Phono igen sokféle erősítővel és hangsugár zóval használható együtt, sokkal jobban képes feltárni a készülékekben rejlő lehetőségeket és képességeket. És bár a 299 és a 499 font igen sok embernek nem jelent vállalhatatlanul magas árat, sok lehetséges vásárlónak, főleg a kezdő analóg HiFi barátoknak nehezebben átléphető akadály lehet a fekete lemezek barázdáiba rejtett zenei élmények feltárásához vezető úton.

Az UltraPhonót a StudioPhonótól megkülönböztető forgatógomb nem hangerő szabályozó, hanem a Maxim MAX5440 jelszint illesztő áramkört szabályozza, amely 31 logaritmikus (2 dB-es) lépésközt biztosít és a „hagyományos potenciométer” helyébe lép. Ez az áramkör a Texas Instruments TPA6120A2 fejhallgató erősítő áramkörét hajtja meg, amely a TI szerint egy „AB osztályú áramvisszacsatolásos erősítő differenciális bemenetekkel és együtemű kimenetekkel”. Ebben az alkalmazásban az IC csaknem pontosan 600 mW/ teljesítményt ad le 25 ohmon <1 % THT mellett [lásd a beágyazott görbét] közepes, 8 ohmos forrásimpedancia mellett. Az utóbbi az „átlagos” 25 ohmos fejhallgató terhelő ellenállás esetén 2,8 dB-es teljesítményesét jelent és befolyásolni fogja az alacsony impedanciájú fejhallgatók frekvenciamenetét, de szinte semmilyen hatással sem bír a 600 ohmnál nagyobb impedanciára, ahol 5,050 mV (43 mW) hasznos teljesítmény áll rendelkezésre. Ezek a Brooklyn Bridge [2,7 W/25 ohm – HFN Dec ’19]  által  felállított  szabványhoz  mérten nem valami nagy értékek, de vitathatatlanul jobbak, mint amit a legtöbb USB  aljzatról megtáplált DAC/fejhallgató erősítő produkálni tud, az AudioQuest Cobalt [53 mW/25 ohm HFN Oct ’19] készüléket is beleértve. A torzítása alacsony, ~0-001-0-008 % (500 Hz-10 kHz) az első 100 mW-os tartományban, de jelentősen nő az alacsony frekvenciákon terhelés alatt (0,04 %, ill. vs. 0-015 % 20 Hz-en/10 mW-on/25 ohmnál). Csak ismételni tudom, az  UltraPhono nem olyan csendes mint sok más fejhallgató erősítő, a 72 dB A súlyozott jel/zaj arány (-0 dBV kimenő szint), ez arra utal, hogy az alacsonyabb érzékenységű fejhallgatók lehetnek az igazi partnerei a készüléknek.

TITKOK TÁRHÁZA

Most esett le a tantusz! Egyfolytában azon töprengtem, hogy mitől szól ennyire jól ez a kis doboz és miért emlékeztet annyira a Tim de Paravicini EAR-Yoshino Phonobox készülékének a hangzására [HFN Dec ’19], de tiszta véletlenül Josh Bizar a Mobile Fidelitynél elszólta magát és bevallotta, hogy Tim tervezte az áramköröket. Korábban sem volt kétségem aziránt, hogy az audió eszközök tervezői azonosíthatóak az általuk tervezett eszközök egyedi hangzáskarakterei alapján, de ha egymás mellett hallgatjuk a két készüléket, Tim csöves Phonoboxát és a MoFi félvezetős UltraPhono illesztő egységét, ennek igazáról bárki meggyőződhet. Míg az Ultra Phono nem nyújtja a csöves elektronika dinamikáját, azt az édes-bús meleg csöves hangzást, a zenei történések leképezése azonban összességében nagyon hasonló ahhoz, legalábbis a zene tolmácsolásának jellegében, ha a mértékében vannak is érezhető korlátai a csöves illesztő előerősítővel szemben.

Más szóval legalább olyan káprázatosan háromdimenziós a térleképezése, ha a színpad mérete nem is olyan látványosan nagy. Tökéletesen transzparens a megszólalása, bár nem mutatja annyira a meztelen valóságot, de a szó legmélyebb jelentésében „zenei” a megszólalása.

Már Tina Turner „The Best” felvételének [Parlophone 0190295378134] első taktusai sem hagytak szemernyi kétséget sem Tim „titkos kézjegye” és a termék létrejöttében játszott szerepe iránt. Tim mindig erős, testes mélyeket akar, amely az EAR teljesítményerősítők brutális erejével megszólaltatva  teszi feledhetetlenné az előadást. Nos, az Ultra Phone képes ezt a csodát szolgálni.

A ‘The Best’ mélyhangokban gazdag elejét igen gyakran „elhallgatják” az olcsóbb, gyengébb képességű eszközök, (vagy legalábbis erősen próbára teszi azokat ez a felvétel.) Szándékosan nem egy 5 ezer fontnál is drágább MC hangszedőt használtam a teszteléshez. Az UltraPhono szemmel láthatóan jobban érzi magát egy gyors, rugalmas MM hangszedővel, mint a kifinomultabb MC-kkel –de akár azt is sejthetjük, hogy a készüléket a MoFi saját, az olcsóbb  lemezjátszó  modell  tartozékaként

adott MM hangszedőjéhez hangolták [HFN Jul ’19 és Jan ’20]. Korábban teljesen elbűvölt az EAT Jo No 5 [HFN Dec ’18] és a Denon DL-103, a két 1.000 font alatti MC, megfizethető árú, de jó minőségű hangszedő illesztő erősítővel párosítva élvezet hallgatni őket.

A korábbi tesztekből még jól emlékszem arra, hogy mire voltak képesek ezek az MC hangszedők Tina Turner hangjával és egy 1.200, illetve egy 6.000 fontos hangszedő illesztő előerősítővel és persze az EAR PhonoBox-szal. Igencsak meglepett, hogy az UltraPhono alig valamivel maradt csak alatta a jóval drágább eszközök által nyújtott hangzásteljesítménynek: Tina hangjának textúrája gyakorlatilag teljesen ép, a zene szövetének konzisztenciája is egészséges maradt, a legkeményebb mélyektől a legmagasabb regiszterekig. Örvendetes módon az UltraPhono minden körülmények között egyenletes, jól kiegyensúlyozott hangzással lepett meg, soha

sem izgágáskodott és sohasem találtam unalmasan egysíkúnak a megszólalását.

A FEJE TETEJÉRE ÁLLT A VILÁG?

A MoFi első osztályú kivitelű fekete doboza tele van meglepetésekkel s nem csak az olyan finomságokra gondolok, mint a doboz hátlapján lévő, a hangszedő impedancia és az erősítési tényező beállítására szolgáló, kifejezetten felhasználóbarát, DIP kapcsolósorra, a mono üzemmódváltó kapcsolóra, vagy a már nem hallható hangok kiszűrésére szolgáló gombra. Éppen egy terjedelmes fejhallgató teszten dolgoztam, amikor megkaptam vallatásra az UltraPhono készüléket és nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy egy kiváló minőségű fejhallgató erősítőt is építettek bele, dacára annak, hogy az egyetlen bemenetén csak hangszedő jeleket tud fogadni.

Ugyanazt a felvételt az Audeze LCD-1 fejhallgatón [lásd a 68. oldalon] hallgatva nem csak a hangszedő illesztő erősítő profizmusa kapott igazolást, de a fejhallgató erősítő egység kiválósága is bebizonyosodott. Könnyedén hajtotta meg a fejhallgató hangszóróit, hangzása mindvégig nyitott maradt, valódi térérzettel. Tudom, a fejhallgatók igazán a koponyánkba préselik a zenét, nem a hallgató arca előtt szól a zene, de ez nem igaz az Ultra Phono esetében: nem szűkült be a tér és a helyükön, a valós térben szóltak a hangszerek.

A Kinks sajnálatos módon észrevétlenül maradt, újszerű elemekkel telepakolt mesterművének, az Arthur (Or The Decline And Fall Of The British Empire) [BMG BMGCAT-407DLP] felvételénél az UltraPhono olyan dinamikával, részletgazdagsággal –és csak unalomig ismételni tudom - hitelességgel szólalt meg, ami rögtön igazolta is az árcéduláját.

A ‘She Bought A Hat Like Princess Marina’ és a ‘Drivin’’ felvétel egyaránt a tiszta angol hóbort tökéletes példája, szokatlan, furcsa hangszerek szólalnak meg és teljesen más érzetet keltenek, mint a szokásos tánczenekarok vagy a rock műfaj előadói. Itt is remekelt az UltraPhono: tökéletes részletgazdagsággal keltette életre ezeknek az egyedi hangszereknek a hangját, pontosan felrajzolva az egyedi hangzáskarakterü ket, példaszerűen  kezelte a tranzienseseket és a finom dinamikát pontosan úgy, ahogyan a csúcskategóriás készü-lékektől várjuk el azt joggal.

VISSZA A MONOHOZ

Miért ne nyomhatnám meg a mono üzemmódválasztó gombot és izzíthatnék be egy mono Decca hangszedőt? Hozzá előbányásztam Gerry And The Pacemakers Greatest Hits lemezének amerikai kiadását [Laurie Records; LLP 2031], csak hogy élvezkedhessek egy kicsit az ‘I Like It’ elvarázsolt hangzásvilágát hallgatva, nem beszélve Gerry kicsit orrhangú énekhangjáról és az ütősök tökéletes időzítéséről. Egy dolgot kerestem igazán amiért egy Los Angeles-i fickó elindította a „Vissza a monohoz” kampányt, azt a teljes és tökéletes összhangot, a „teljességet” –csak így tudom az élményt leírni, ami az egycsatornás formátum legfőbb erénye.

Erről már korábban is beszéltünk, sokan véljük úgy, hogy a sztereó korántsem szorította ki teljesen a monot, már csak azért sem, mert igen sok régi, de értékes és kiváló felvétel eleve csak mono változatban létezik. Az is igaz, hogy a mono számos előnyös tulajdonsággal rendelkezik és egyáltalán nem a megtakarításról beszélek, hogy a mono lemezeket hallgató megspórolhat egy hangsugárzót.

A legnagyszerűbb a mono hangzásmódban, hogy megszűnik a nyűg, hogy hogyan helyezzük el a két hangsugárzót ahhoz, hogy a legjobb sztereó teret kapjuk. Nincs gond a színpad leképezésével, méretével, a hangszerek térbeli elhelyezkedésével és sok minden mással sem. Mono lemezt vagy műsort hallgatva csak a zenére kell figyelnünk, nem az előadók térbeli elhelyezkedésére. Gerry és csapata monóban teljesen kitölti a két hangsugárzó közötti teret – vagy a fejem tölti meg zenével, ha az Audeze LCD-1 fejhallgatóval hallgatom az előadásukat – ugyanavval a kohézióval, mint amit a legjobb sztereó rendszerektől remélünk és még a zene rétegződését is fel tudom ismerni egy jó rendszeren.

Egy másik mono lemezt, Bobby Darin 18 Yellow Roses [Capitol T1942] korongját elővéve, amit szívet dobogtató kiváló sztereó változatban is volt szerencsém élvezni, az ‘I Will Follow Her’ felvételt hallgatva monoban is lenyűgözött a felvétel tisztasága, a legapróbb rezdülések is tökéletesen hallhatóak – olyan részletgazdagsággal, amelyet valójában csak a széles térben megszólaló jó sztereó felvételeken szoktunk felismerni. Az előadás mindig magával ragadó volt, bárhol hallgattam is. A MoFi UltraPhono tökéletesen – mi több, ragyogóan – hozta azt, amit egy jó mono lejátszó rendszertől elvárunk. Olyan jól, hogy akár el is felejthetjük a sztereót.

A bemeneti terhelést lezáró ellenállást szabályozó 12 DIP-kapcsoló látványa a készülék hátlapján (lásd a 72. oldalon) már első pillantásra is megdobogtatja az audiofiek szívét. A gyakorlatban azonban valójában csak a két legszélső kapcsolót szoktuk használni, hogy választhassunk a MoFi által javasolt +40 dB/+46 dB (MM) és +60 dB/+66 dB (MC) erősítési tényező lehetőség közül – ami igen közel áll a mérőpadon mért +40,3 dB/+46,3 dB és +60,7 dB/+66,7 dB értékhez. Jó érzéssel és okkal választott értékek ezek, a legalacsonyabb MM erősítési tényező érték esetén 9,7 mV a készülék érzékenysége, míg a legnagyobb MC erősítési tényező 0,46 mV (460 µV) bemenő jelszintet jelent, ami inkább a szabványos, mint az igen alacsony kimenő jelszintű MC hangszedőkhöz alkalmas. A +40 dB-es beállítási érték a magas kimenő szintű (>5 mV/5 cm/sec) MM hangszedőkhöz illik, ahol a 82 mV-os bemeneti túlvezérlés pontosan annyi mozgásteret engedélyez, ami még kezelni tudja a „legforróbb” +18 dB-es barázda modulációt (ez 11,2 µm/300 Hz).

Az aktív RIAA ekvalizálást +0,8 dB/100 kHz értékig terjesztette ki a gyártó és a közép- és a magasfrekvenciás sávban egyaránt igen egyenletes az átviteli görbe, bár 70 - 200 Hz között találtunk egy 0,43 dB-es „bemelegítő túllövést” [folyamatos vonal, 1-es grafikon]. Igen hatékonyan működik a már nem hallható hangokat kiiktató szűrő [szaggatott vonal] –3 dB-es pontot 28 Hz-en és annak a második felharmonikusát látjuk. A szűrő igen hatásos, 20-30 dB-es jelszint csökkenést eredményez a tipikus LP hangkar kábel/hangkar/hangszedő rezonanciaspektrumban. A RIAA ekvalizálás torzítása (a 2. grafikon) igen alacsony, mindössze 0,0006 % a középtartományban és csak 0,018 % 20 kHz-en (0 dBV mellett). Ez mintegy három nagyságrenddel alacsonyabb, mint a legjobb MM/MC hangszedőnél mérhető, sőt még az UltraPhono készülékre vonatkozóan a MoFi által megadott műszaki adatoknál is alacsonyabb. Az egyetlen apró homokszem az egyébként igen kifinomult gépezetben a zaj– a mindkét MM beállítás esetében mért 81 dB (5 mV/ 0 dBV) érték nem mondható rossznak, de sajnos az MC esetében mért 61 dB gyenge eredménynek számít. Na igen, mindenben azért csak nem verheti a sokkal drágább hangszedő illesztő erősítőket.

A készülék műszaki adatai:

A Hi-Fi New értékítélete

Egyértelműen a világ előnyére vált a vinil forradalom, eredményeként számos kiváló minőségű hangszedő illesztő erősítő született világszerte. A MoFi UltraPhono új értelmet adott annak, hogy mit kaphatunk 500 angol fontért, ráadásul még egy kiváló adottságokkal rendelkező fejhallgató erősítőt is tartalmaz a készülék. Az illesztő erősítő tág határok között állítható be a különféle hangszedők adottságaihoz, számtalan lehetőséget nyújtva az audiofileknek ahhoz, hogy a rendszerükhöz illesszék, a hangminősége pedig semmilyen kompromisszum legcsekélyebb jelét sem mutatja.

Hangzásminősége: 87 %

A hi-fi news januári számában jelent meg a következő teszt a MoFi StudioDeck+ készülékéről:

A Mobile Fidelity-nek, aki korábban elsősorban a kiváló minőségű hanglemezek kínálatával szerzett elismerést, most EISA díjat kapott a lemezjátszó választéka zászlóshajója, az UltraDeck. A

kérdés az, hogy vajon a kedvezőbb árfekvésű Studio Deck is szolgáltat-e annyi zenét?

Tesztelte: Ken Kessler Laboratóriumi mérések: Paul Miller

Még az is meglehet, hogy fordítva futottunk neki a dolognak, hiszen elsőként a Mobile Fidelity drágább UltraDeck lemezjátszóját teszteltük [HFN júl. ’19.], csak most jutottunk el az olcsóbb modellhez. Az a híre járta ugyanis, hogy a MoFi olcsóbb, belépő szintű StudioDeck lemezjátszója lehet az új üdvöske a piacon, így azután magunk jártunk utána, hogy mi ebben az igazság. A drágább Ultra Deck angol kiskereskedelmi

ára hangszedő nélkül 2.499 angol font, míg az olcsóbb Studio Deck ára hangszedő nélkül csak 1.199 angol font, a Studio Tracker hangszedővel szerelve pedig 1.349 angol font az ára. A most tesztelt Studio Deck is ezzel az MM hangszedővel érkezett. Az MM hangszedő fogyasztói ára 199 angol font, így kompletten szerelve 50 font az árkedvezmény. Pont annyi, mint amennyibe a MoFi nehézsúlyú, a vibrációt csökkentő lemez leszorítója kerül. Amint azt már korábban is megfigyelhettük, a MoFi olyan árképzési gyakorlatot folytat, ami a régi időkben volt divat, amikor a lemezkiadók, lemezgyártók a lemezeik lejátszására alkalmas eszközöket is forgalmaztak. Ilyen volt az EMI, a Decca és az RCA – és mi tagadás, volt is értelme ennek a kereskedelmi gyakorlatnak. A MoFi gyökerei ugyanerre az időre nyúlnak

vissza. Korábban ugyan nem voltak a lemezeik lejátszására szolgáló eszközei, de a most létrehozott eszközválasztéka árát és forgalmazási stratégiáját a múltat idézve állapította meg.

MOFI MODELLEK

A MoFi alelnöke, Josh Bizar nem szereti előre elsütni a poénokat, de ennek ellenére elismerte, hogy a fejlesztőmérnökök számos új projekten dolgoznak. „Régóta gondolkodunk már egy megfizethető árú digitális/analóg jelátalakító (DAC) kifejlesztésén, emellett sok munkát fordítottunk egy szép, nagyszerű hangzást nyújtó integrált erősítő létrehozására. Ezzel két lépéssel közelebb kerül a cég egy MoFi készülékekből álló komplett rendszer megteremtéséhez, de pillanatnyilag sokkal jobban izgat a harmadik lemezjátszó modellünk forgalomba hozatala. Ez drágább lesz az UltraDecknél és látványosabb is lesz annál.” Bizar úr néhány szigorúan titkos tervre is utalást tett: „Az új modell számos újdonsággal jellemezhető, a gyártásához használt anyagokban is további javulást mutat. Egy sok kihívást jelentő új karral érkezik majd, de további részleteket nem árulhatok el, mivel még nem született döntés az áráról, még nyitottak az új szerkezeti elemek és a forma tényleges költségei. De garantálom, hogy mihelyt konkrétumokról tudok beszámolni, tájékoztatni fogjuk a Hi-Fi News olvasóit a részletekről.” Szóval érdemes a következő lapszámokat is böngészgetni!

MUSIC DIRECT

Aki még esetleg nem tudná, a Mobile Fidelity annak a vállalatcsoportnak a része, amelyhez a Music Direct, az USA legnagyobb készülékforgalmazója is tartozik. A Music Direct egy seregnyi lemezjátszót és hangszedőt, valamint erősítőket és hangsugárzókat kínál, közöttük olyan márkákat, mint a Marantz, Chord, iFi Audio, AudioQuest és még számos ismert név termékei szerepelnek a kínálatában. Ez a vállalatcsoportbeli tagság nyitotta meg az utat a készülékgyártás fele. De a saját márkás lemezjátszó forgalomba hozatala egyben nagy felelősséget is jelentett és mi tagadás, eddig azért nem okozott túl sok aggodalmat a MoFi a lemezjátszóival a versenytársaknak, legkevésbé fő riválisának, a Pro-Jectnek. A MoFi komolyan vette a feladatot: Ahelyett hogy csak rábiggyesztette volna a logóját egy gondosan megválasztott, más gyártó által gyártott készülékre, megtervezte és megalkotta a saját készülékcsaládját, mondja a cég alelnöke, Josh Bizar, ‘A MoFi StudioDeck volt az első saját tervezésű termékünk. A cél az volt, hogy a Mobile Fiddelity hangmérnökeinek a lemezek készítése terén nyújtott nagyszerű teljesítményét elismerve olyan lemezjátszót alkossunk meg, amely méltó a lemezeink elismerten jó híréhez.” Az UltraDeckhez hasonlóan itt is Allen Perkins, az Immedia fame tervezőmérnöke volt a StudioDeck projekt fő tervezőmérnöke. Michael Latvis, a Harmonic Resolution Systems nagy elismerést szerzett specialistája tervezte mindkét futómű lábait és az opcionális MoFi „szupernehézsúlyú” lemezleszorítóját.

Alapkivitelben a belépő szintű hangszedővel szállítjuk a készüléket, de a StudioDeck a három MoFi Electronics Trackers hangszedő bármelyikével rendelhető, a gyárban a vevő kívánsága szerinti hangszedőt szereljük a hangkarra. Ugyanakkor arra is lehetőség van, hogy a készüléktulajdonos maga szereljen tetszés szerinti hangszedőt a karra, hiszen a hangkar ugyanúgy állítható, mint az UltraDeck esetében.

 Az nem Az nem a tesztelő feladata hogy „védje” a gyártót azzal, hogy mindig a drágább modellt ajánlja. Nagy a valószínűsége ugyan annak, hogy a drágább modell jobb hangzásteljesítményre képes, de az is igaz lehet, hogy az olcsóbb modell jobban megéri az árát- de ez már a vásárló döntése lesz.

JÓ BENYOMÁST KELTŐ FUTÓMÚ

A StudioDeck és az UltraDeck összehasonlítása tökéletesen igazolja a fentieket. „Dióhéjban” összefoglalva az alábbi azonosságokat találjuk a két készülékben: Ugyanaz a csapágy (de más csapágytalppal), ugyanaz a motor és a kar (de más kábelezéssel), de a StudioDeck esetében vékonyabb a lemeztányér és egyszerűbb a készülékváz és a ház kialakítása. Ez a költségtudatos vásárlónak egyben azt is jelentheti, hogy a tervezők jóvoltából kevés kompromisszumot kell csak kötnie, hogy lényegesen olcsóbban jusson hasonló hangzásélményhez, feltéve, hogy elfogadjuk, hogy a csapágy, a motor és a kar a lemezjátszó futómű alapvető fontosságú szerkezeti eleme. (Ez persze a dolgok alapos leegyszerűsítése, de működik.)

A dolgot részletesebben szemügyre véve azt láthatjuk, hogy a StudioDeck ugyanazt az ultrahalk amerikai gyártmányú váltóáramú szinkron Hurt motort használja mint az ultra Deck, megegyezik a két modellben a 10 hüvelykes alumínium kardáncsapágyazású hangkar is, a lemeztányér itt is Delrin, megegyezik a rezgést gátló HRS készülékláb is, de a könnyebb lemeztányérhoz kalibrálták azokat. A drágább modell ezer fontos felárát részben a vastagabb lemeztányér eredményezi, (Josh Bizar szerint „ez egy igen drága, nehezen megmunkálható anyag”). A készülékház viszont kifinomultabb, elsősorban a többrétegű csillapításnak köszönhetően, emellett egy újabb alumínium csillapítólemez növeli a futómű tömegét és egyben segít megszüntetni a StudioDeck vázának szerkezeti rezgéseit. Az UltraDdeck hangkarkábele drága Cardas PSC kábel, a StudioDeck hangkarkábele olcsóbb OF rézhuzalokból készült.

A csapágyazás is csaknem azonos a két modellnél, de a StudioDeck Teflon csapágytalppal készül, míg a drágább UltraDeckben egy keményebb zafirgolyón nyugszik a csapágy. A StudioDeck tömege 8,6 kg, míg a StudioDeck 10,5 kg-ot nyom a mérlegen. A StudioDeck háza letisztultabbnak tűnik, kevesebb rajta a feltűnő felület. Stílusa ugyanakkor megegyezik a nagyobbik testvérével, a színe is, a mérete 500 x 362 mm (széles x mély).

A StudioDeck és az UltraDeck modelleket pontról-pontra összehasonlítva azt állapíthatjuk meg, hogy valódi főnyereménynek számít a StudioDeck – főleg akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy MoFi hangszedőt is kapunk az árban.

Dacára annak, hogy könnyebb a váza, a StudioDeck mégis igen komoly szerkezet benyomását kelti. Emlékeztet ifjabb éveim első igazi, minimalista kivitelű, de mégis ízig-vérig audiofil lemezjátszójára, az eredeti Rega Planar 3 készülékre. Amint az a ma már klasszikus mesterműnél is igaz volt, itt is az anyag és a kivitel, a több mint bizalomgerjesztő felépítés és kidolgozási minőség olyan mély benyomást gyakorol ránk, hogy könnyedén túltesszük magunkat azon, hogy csak némi kompromisszum árán juthatunk egy igazi költséghatékony eszközhöz.

IZGULHATNAK A VERSENYTÁRSAK?

Üzembe helyezése végtelenül egyszerű, csak be kell kapcsolni a lemezjátszó vázának jobb oldali alsó sarkába épített hálózati kapcsolóval, esetleg a fordulatszámot kell 35 fordulat/percről 45-re váltani a meghajtó szíj másik horonyba való áthelyezésével, A hangkar beállítását sem bonyolították túl a tervezők, elég, ha egyensúlyba állítjuk, majd beállítjuk a kívánt tűerőt és a helyére akasztjuk a besodródást gátló súlyt. A tesztelésre kapott StudioDeck+ változatban már a gyárban beszerelték az árban foglalt MoFi hangszedőt. Biztos ami biztos alapon ellenőriztem a hangkar és hangszedő beállításokat a saját szögmérőmmel, de mindent a legnagyobb rendben találtam rajta. Elektronikus tűmérleggel állítottam be az ideális 2 gramm tűnyomást. Az egész műveletsor csak bő tíz percet vett igénybe, szóval a dobozból kivett lemezjátszó pár perc munkával máris zenét szolgáltathat.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük a StudioDeck és az UltraDeck közötti különbséget, ami valójában ennek a tesztnek a lényege, mindkét lemezjátszón ugyanazokat a lemezeket használtam. Aki még nem olvasta volna a korábbi tesztet az UltraDeck lemezjátszóról, annak elmondom, hogy a potenciális vásárlók minél hitelesebb tájékoztatása érdekében meghatározott szempontok szerint vetem egybe a két készüléket. De még mielőtt csalódottan továbblépnének, azt is elárulom, hogy a StudioDeck nem mossa le az UltraDeck készüléket. Inkább úgy mondanám, hogy a legkedvesebb vetélytársa, mint mondjuk Bottas Hamiltonnak. A vallatást a Silverhead 16 And Savaged [Purple Records TPSA7511] 1973-as újrakiadott változatával kezdtem, mivel ez egy olyan album, amely szerencsésen ötvözi a pompát, az erőteljes popzenét és a kemény rockot. A kívánt hatást igen gyors tranziensek, erős hanghatások és a lendületes ritmus gondosan megválogatott ötvözetével éri el. Nincs mit szépíteni rajta, most nem élvezhetjük a nagy stadionok rockkoncert hangulatát, de mindenképpen egy olyan felvétel, amely rendesen fejbe kólintja a dinamikájával a hallgatót. Nem kívánom azt sugallni, hogy a megszólalás minőségét főként a lemezjátszó tömege határozza meg, de nem vitás, hogy a sokkal nehezebb UltraDeck kétségtelenül testet adott a zenének, főleg az ütősöknek. A tesztemben megemlítettem a katonásan fegyelmezett megszólalását, a feszes ritmusokat és akkor azt kívántam, hogy bárcsak lenne otthon egy pár késő 1960-as JBL hangsugárzóm. A StudioDeck ránézésre elég jónak tűnt ahhoz, hogy az Ortofon 2M Red hangszedővel is megvallassam, amelyet egyébként a korábbi UltraDeck tesztnél is használtam.

Mindez igazolta Bizar azon kijelentését, hogy a kisebbik testvér „elegendően nagy százalékban” örökölte át a nagyobbik testvér kiváló tulajdonságait és jellemzőit. Egy képzeletbeli mérlegen talán azt láthatnánk, hogy egy számjegyű az a százalékos érték, amivel többet és jobban tud az Ultra a Studionál. A meghallgatás során is közel ilyen mértékű hangminőség eltérést tapasztaltam.

Nagyjából olyan esettel állunk szemben, mintha egy hangszedő család két tagját tesztelnénk, ahol a drágább az elvárásoknak megfelelően jobb hangzásteljesítményt nyújt. Általában ez is a dolgok rendje. A StudioDeck igazi csodája az UltraDeck lemezjátszóval összehasonlítva az, hogy milyen tökéletesen mutatja a hangzásminőség terén elérhető előnyt anélkül, hogy megcáfolná a többért többet alapigazság elvét.

Másképpen kifejezve hallani fogja minden forint értékét, ha a drágább UltraDeck lemezjátszót választja, de ugyanakkor mély benyomást fog gyakorolni a StudioDeck azzal, amit alacsonyabb áron nyújtani tud.

A LAKMUSZTESZT

Százával kaphatóak a piacon érdes hangú, rockzenére hangolt lemezjátszók, ráadásul megfizethető áron. A kifinomult hangzás persze többe kerül. A nagyobbik testvéréhez hasonlóan a StudioDeck lemezjátszót is a birtokomban lévő legjobb lemezekkel teszteltem, Dusty Springfield ‘The Look Of Love’ 12 hüvelykes kislemezével a Classic Records [CR-5005- 12] katalógusából. Ez a lemez valójában „mindent elárul a hangról” és Dusty életteli, levegős előadása teszi igazán izgalmassá. Szerintem a legjobb ebben a műfajban, Julie Lindon kb. 1958-as felvételei óta talán a legszexibb hang. – A Studio Deck élvezetesen, kimagaslóan jó részletgazdagsággal tolmácsolta a felvételt, hangzásminősége, levegős megszólalása és térleképezése igen közel állt az UltraDeck nyújtotta teljesítményhez. Inkább arra gondoltam, hogy nem is annyira a lemezjátszó futóművek, sokkal inkább a hangszedők eredményezik az eltérést a két lemezjátszó hangja között, bár azért meg kell hagynom, az UltraDeck valamivel melegebb hangú készüléknek tűnik.

Már régóta része a tesztjeimnek a Band névadó második lemeze [MFSL 1-419], és már alig vártam, hogy a kezembe kerüljön az 50. évfordulóra kiadott jubileumi újrakiadás. Talán ez az eddigi legjobb változat, a MoFi igazán kitett magáért és persze az is szerencsés, hogy a MoFi lemezjátszóját legalább egy MoFi lemezzel is megvallattam. Mint korábban is, Levon Helm igen kifejező dobolása – ami a tökéletes hangleképezés egyik jól bevált lakmusztesztje – és Garth Hudson fenséges Lowrey orgonája most is elvarázsolt.

Itt is azt tapasztaltam, hogy a StudioDeck hangzása egy árnyalattal ‘könnyebb’, de azt nem mondanám, hogy hiányzott volna a teste. Inkább minőségi, mint mennyiségi apró hiányt éreztem, de az is szembetűnő, hogy mindkét lemezjátszót ugyanaz a fül hangolta. Amennyiben a testvérháborút más területre tolnám, úgy mondanám, hogy azt tapasztaltam, mintha egy erősítőcsaládból az eggyel kisebbet választottam volna a sorból: ugyanaz a hangzáskarakter, de kevésbé átütő a hangzás. A különbség inkább a jelentős árelőny a kisebbik testvér javára.

Még egy utolsó megjegyzés: Még az UltraDesknél is érezhetőbben többet nyer a StudioDeck a lemezleszorító nehezékkel. A MoFi saját „nehézsúlyú” lemezleszorítója jól hallhatóan feltisztította a középmélyeket, meglepő módon látványosan csökkentette a felületi zajokat. Eljátszadoztam a filc, gumi és parafa lemezalátétekkel is és nagy örömömre a Studio Deck épp elég transzparensnek és koherensnek mutatkozott ahhoz, hogy reprodukálható módon mutassa az egyes anyagok hangzásra gyakorolt eltérő hatásait. A magam részéről úgy látom, hogy a StudioDeck kiált az apró finomításokért, hangzásjavító segédeszközökért, ugyanakkor az UltraDeck esetében kevésbé van szükség ilyesmire, hiszen a lemezjátszó önmagában, a dobozból kivéve és beállítva tökéletesen kifinomult eszköz.

LABORMÉRÉSEK

Dacára annak, hogy ugyanaz a 300 fordulat/perc váltóáramú szinkron motor hajtja és a csapágyazása is megfordított keményacél csapágy (bár itt a zafír helyett Teflon a csapágytalp) és könnyebb a Delrin lemeztányér (csak 1,8 kg a 3.1 kilogrammal szemben), érezhetően eltér a StudioDeck hangzásteljesítménye az UltraDeck nyújtotta hangzástól. [HFN 2019. júliusa]. Alig csökkent a felfutási idő, mindkét lemezjátszónál az első nagyjából fél fordulat alatt gyakran megcsúszik a meghajtó szíj, de a Studio Deck esetében valamivel nagyobb, +0,33 % lett az abszolút sebesség hiba. Ezt látjuk a fő jelcsúcs jobb oldali eltolódásánál (1. görbe), de ez aligha okozhat hallható nyávogást. A sebességingadozás csúcsértéke 0,07 %-ról 0,05 %-ra csökkent a StudioDeck lemezjátszónál, mivel a tervezőknek sikerült elnyomniuk a futómű ±5 Hz-es oldalsávjait. A beremegés felső értéke változatlanul 0,04 % és lényegében önálló (zajszerű) maradt. Ugyancsak változatlan maradt a csapágydübörgés mértéke -67,2 dB-nél (DIN-B szerint mért súlyozott érték 5 cm/sec barázdasebesség mellett). A barázdafalak közötti dübörgés mértéke viszont 3-4 dB-lel magasabb, -67,2 dB, ami arra utal, hogy a könnyebb tányér vélhetően nem nyújt akkora mértékű általános csillapítást.

A MoFi 10 hüvelykes fémötvözet hangkarja igazi nehézsúlyú főszereplő, a hatékony tömege meghaladja a 30 grammot, így kész szerencse, hogy a lemezjátszóval együtt szállított StudioTracker MM hangszedő csak 6,4 gramm. Ez a nagy tömegű hangkar alacsony engedékenységű hangszedőre vágyik, de ugyanakkor a CSD vízesés görbén látható rezonanciák egy része is a számlájára írható (2. ábra). Ez a rezonancia a belső kábelezés cseréjével sem csökkenthető. A fordulópont 145 Hz-nél van, a másodlagos rezonanciacsúcsok 440 Hz-nél, 710 Hz-nél és 980 Hz-nél láthatóak. Egy kis kiegészítő csillapítás biztosan jót tett volna a hangkarnak, bár ezen az áron nagyon is jó megoldásnak mondható a kardán-/golyóscsapágy – teljesen holtjátékmentes, a súrlódási tényezője pedig igen alacsony,

A HIFI NEW ÍTÉLETE

A MoFi jól végezte a házi feladatát, ragyogó alaplemezjátszót hozott létre. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy ilyen kifinomult eszközzel lesz dolgom. Mindig öröm az, ha egy adott szerkezet varázslatos hanggal feszegeti az árkategóriája határait, a StudioDeck pedig kétségtelenül pont ezt teszi. A fekete lemezek új hívei számára, akik egy felhasználóbarát eszközt keresnek a féltett lemezeik ragyogó hangzásminőségben való megszólaltatására, nehezen tudnék jobb eszközt ajánlani. Hangzásminőség: 88%

Az SME lemezlejátszó terméklista ki lesz egészítve számos lemezlejátszó és hangkar kombinációval beleértve a Model 12 Classic lemezlejátszó M2-9R hangkarral kiegészített fekete króm fényezésű változatát. Ezenfelül egy teljesen új, dupla hangkaros, Model 12 is bemutatásra került három különböző verzióval: Twin két 309-es hangkarral, Twin Classic két M2-9R-es hangkarral és a Twin Classic-Plus egy M2-9R-es és egy 309-es hangkarral. Végül vevői kérésre kifejlesztettünk egy prémium lemezlejátszó listát fényes króm fényezéssel. A 2020-as árlista tartalmazza az új modelleket és kombinációkat. Az új árlistát innen lehet letölteni.

A WHAT HI*FI öt csillagot adott az ötből az Ayre KX-R Twenty előerősítőnek és a VX-R Twenty teljesítményerősítőnek.

"...ha a hang őszintesége és a mérnöki integritás a legfontosabb szempontjai között vannak - és a combos ár nem riasztja vissza - akkor szerintünk ez az Ayre elő- és teljesítményerősítő páros Önért kiállt. Ezek biztosan a legintuitívabb erősítők az elmúlt években teszteltek közül."

A teljes teszt itt található.

Az SME Synergy lemezlejátszó elhódította a What Hi-Fi Temptations díját a londoni díjátadón. "Szeretjük, ahogy az SME végig vezet minket a felvételen, ahogy átadja a zenét teljes átláthatósággal, lendülettel és olyan kifinomultsággal, amit megérdemel," - olvasható az 5 csillagra értékelt termék tesztjében.

December 6-ig akció a MOFI lemezjátszókra:

10% engedmény és egy db Dire Straits 2 LP 45RPM ajándék lemez minden olyan lemezjátszóra, amelyikben a hangszedő is benne van: SD+, SD+U, SD+M, UD+, UD+M

15% engedmény és egy darab Dire Straits 2 LP 45 RPM ajándék lemez minden olyan lemezjátszóra, amelyikben benne van a hangszedő, a phono erősítő és a lemez leszorító: SD+, SD+U, SD+M, UD+, UD+M; + Studio vagy Ultra phono + Super heavyweight.

A Solid Tech 3 új terméket jelentett be. Érkezik egy m6-os csavarmenetű tüskevédő. A másik két termék a Hybrid Wood állvánnyal kapcsolatos: egyrészt mostantól elérhető fekete tölgy színben, másrészt készült egy új felső kupak, ami az állványhoz hasonlóan 4 különböző színben lesz elérhető.

Mozgalmas hónap az idei szeptember a Martin Logan háza táján. A cég megjelent a Rocky Mountain Audio Fest és a CEDIA EXPO rendezvényen is. Előbbin bemutatásra kerültek a legújabb termékek is:

A Motion Series 7 új hangfala:

• Motion 60XTi
• Motion 40i
• Motion 20i
• Motion 35XTi
• Motion 15i
• Motion 50XTi
• Motion 30i

Két új elosztó:

• MBA-16 (16 csatornás)
• MBA-8 (8 csatornás)

5 új beépíthető hangfal a CI Series tagjaként:

• Statement 40XW
• Monument 7XW
• Tribute 5XW
• Icon 3XW
• Sistine 4XC

MoFi Ultradeck+M lemezlejátszója nyerte el idén az EISA legjobb lemezlejátszó kategóriájában az év terméke díjat. 

A MoFi márkanév így elsőre gondolom, nem sokak számára cseng ismerősen, ha azonban kiderül, hogy ez valójában a Mobile Fidelity névből képzett mozaikszó, mindjárt más lesz a helyzet.

Igen, a több mint 50 éves múlttal rendelkező, kiváló analóg és digitális lemezeket készítő amerikai cégről van szó, amely fél évszázadnyi kiemelkedő minőségű hanganyag gyártás után úgy döntött, hogy a hardver oldalon is megvalósítja a hangzásról alkotott elképzelésit, mégpedig miben másban, mint a klasszikus analóg lemezjátszó műfajban.

A cég jelenlegi elnöke, John Schaffer korábban a Wadia tulajdonosa volt, úgyhogy van némi fogalma a minőségi audio készülékekről, a MoFi analóg lemezjátszók és hangkarok megalkotásához pedig segítségül hívta Allen Perkinst, a Spiral Groove márka híres tervezőjét. Már ebből is látható, hogy komoly vállalatként a Mobile Fidelity nem úgy akart saját lemezjátszót készíteni, hogy valamely gyártó egyik típusára ráíratta, hogy „MoFi”, hanem komoly műszaki és tervezői háttérrel megalkotott két olyan típust, amelyekben az általuk mindig is vallott hang-filozófia öltött testet. Ahogy a honlapjukon is olvasható  „A Mobile Fidelity úgy véli, hogy a mastering rendszereknek semlegesnek és átláthatónak kell lenniük. Az alapvető elképzelés az, hogy bemutassuk az eredeti felvétel összes zenei részletét, anélkül, hogy a minőségük romlana, elszíneznénk azokat vagy más hanganyagot hoznánk létre. ”Milyen jobb módja lehetne annak, hogy ezt elérjük, és többet kínáljunk az ügyfeleinknek, mint egy olyan analóg lemezjátszó kifejlesztése, amely ugyanezt a megközelítést alkalmazza?

Így születtek meg a StudioDeck és UltraDeck lemezjátszók, valamint a hozzájuk tervezett hangszedők és lemezjátszó előerősítők. A letisztult megjelenésű StudioDeck lemezjátszó elérhető áron kínál kategóriáját jóval meghaladó kiviteli minőséget, innovációt és minőségi hangzást. A percenkénti 300 fordulatos váltóáramú motor kiváló sebességstabilitást biztosít, a Delrin tárcsa két pozícióval rendelkezik a 33 1/3-os és a 45-ös fordulatszámok kiválasztásához. A motor rezgéseit hatékony csillapító anyagok használatával tartják távol a lemezjátszó többi részétől, a lemeztányértól és a rezonanciákra különösen kényes kartól és hangszedőtől. Az USA-ban kifejlesztett és gyártott 10 hüvelykes egyenes alumínium hangkar kardántengelyű csapágyazása garantálja az ideális kiegyensúlyozottságot, a kellő merevséget és a nagyon alacsony nyomkövetési hibát. A rendszerben beállítható a tű erő, a VTA és az azimut is. A lemezjátszó MDF sasszijához még egy nehéz fémlapot is rögzítettek, így biztosítva a kellően nehéz és stabil tömeget a színezetlen hangzás érdekében. A lemeztányér a már említett Delrin nevű speciális anyagból készült, ami a Dupont által kifejlesztett következő generációs polimer. A Delrin nagymértékben kristályos szerkezete hatékonyan földeli a nem kívánt zajokat, és a rezonanciákkal egyetemben távol tartja azokat a hangszedőtől. Az acélból készült fordított csapágyrendszer zökkenőmentesen, stabilan és nagyon csendesen forgatja a lemeztányért, a rendkívül alacsony tűrésű acél, bronz és teflon kombináció - ami leginkább csak sokkal drágább lemezjátszókban található meg - sokévnyi használatot ígér. Az analóg lejátszásban a tű minden egyes olyan rezgése, amely nem a lemezek barázdáiból származik lényegében torzítás, amely elrejti a finom zenei részleteket. Emiatt különösen fontos paraméter a rezonanciák hatékony elszigetelése, amelyet a többi alkatelemmel együttműködve a MoFi anti-vibrációs lábak biztosítanak, amelyeket a hangberendezések rezgésszigetelésének vezető cégével, a Harmonic Resolution Systems-szel közösen fejlesztettek ki. A StudioDeck lemezjátszó gyárilag a V-Twin dupla mágneses, elliptikus tűvel rendelkező StudioTracker MM hangszedővel kerül forgalomba.

A komolyabb UltraDeck lemezjátszó nagyon hasonló megjelenésű és felépítésű, de jóval vastagabb és ezáltal nehezebb Delrin lemeztányért kapott,  hangszedője pedig a magasabb kategóriájú UltraTracker MM típus. A MoFi választékában ezenfelül található még egy MasterTracker nevű Micro-Line tű kialakítású és Ohno continuous cast réztekerccsel készülő alumínium házas MM hangszedő is.      

A MoFi Electronics lemezjátszó „csomagjának” részét képezik még a StudioPhono és az UltraPhono phono előerősítők is, melyeknek a nevéből egyértelműen látszik, hogy ez egyiket az olcsóbb, a másikat pedig a drágább lemezjátszóhoz készítették. Az ízléses, némiképpen Pro-Audio stílusú kinézettel és külső táppal rendelkező egységeket Tim de Paravicini tervezte és mind a ketten tiszta és realista hangvétellel rendelkeznek. Mindkét típus használható MM és MC hangszedőkhöz, állítható rajtuk a gain és a terhelés, valamint rendelkeznek szubszonic szűrővel és mono funkcióval. A komolyabb UltraPhono típusban második funkcióként ezenfelül még egy A-osztályú fejhallgató erősítő is helyet kapott.

A MoFi lemezjátszók, phono előerősítők és a külön is megvásárolható hangszedők hazai forgalmazója a Limar Audio cég lett.